09.09-i adás arról, hogy milyen sors jut ma Magyarországon két, fogyatékkal élő embernek

Ungvári Györgyi révész. Csak nem a folyón, hanem az élet keserves periódusain kíséri át azokat a sorstársait, akik egyedül talán nem tudnának megbírkózni a hirtelen rájuk szakadt szerencsétlenséggel. Szó szerint életet menthet ilyenkor egy tanult segítő, mert nem könnyű szembenézni, mondjuk egy 30-40 éves embernek azzal, hogy egyszerre kerekesszékbe kényszerül, miközben nem akadálymentes a lakása, a munkáját nem tudja tovább ellátni, nemegyszer magára marad, mert elhagyja addigi párja. Ilyenkor jön beszélgetni a révész, s ha sikerül megmutatni, hogy ebből a helyzetből is el lehet indulni, sikerül rávenni, hogy ne adja fel, akkor megérte. Györgyi életében is voltak persze nehéz periódusok, de azt mondja, neki nem volt szüksége révészre, neki csecsemőkortól, a gyermekbénulástól természetes a kerekesszék. Család, utazás, úszás

Nagy adomány a tánc! Györgyi először a Gördülő tánccsoportban ismerte meg a közös tánc gyönyörűségét, ma a Paradance company nevű csoport tagja. Mint mondja, a közönség először mindig meghökken a kerekesszékek láttán, de a műsor végére már nem ez számít, hanem a produkció. Györgyi nem egyedül él, férjével kölcsönösen segítik egymást. Két, azonos gondokkal, nehézségekkel bírkózó ember, akiket a közös sorson kívül a közös világlátás is összeköt. A közös utazások arra is alkalmat adtak, hogy megtapasztalják, vannak országok (például Anglia), ahol sokkal több empátiával fordulnak a fogyatékkal élők felé, mint itthon. Györgyi és barátai azért is járnak iskolákba úgynevezett érzékenyítő órákat tartani, hogy nálunk is változások induljanak. Látják, hogy a gyerekek kíváncsiak, s ha megismerhetik a fogyatékkal élők örömeit, gondjait, ők már más felnőttek lesznek, mint a maiak.

Balázs J. Balázs 13 éves koráig úgy élt, mint körülötte mindenki. Amikor aztán két barátjával megtalált egy honvédségi lövedéket, s az felrobbant a kezükben, egy pillanat alatt minden megváltozott. Mindkét lábát elveszítette, s hogy az átélt, máig erős halálközeli élménye végül mégsem az utolsó perceket jelentette, az csak a segítőkész embereknek és a gyorsan megérkező mentőknek köszönhető. Hála az erős és támogató családi háttérnek (és persze saját, kitartó munkájának), Balázs nem csak az általános és középiskoláit végezhette el, hanem diplomát is szerezhetett, először az ELTE-n, majd a rendszerváltás után a Műegyetemen, rehabilitációs környezettervező szakmérnökként. Itt megtanult mindent, amit a különböző fogyatékkal élők segítéséről, életük, közlekedésük akadálymentesítéséről tudni lehet. S hogy ezt a tudást az azóta eltelt években hogyan tudta hasznosítani? Balázs erről majd a műsor utolsó negyedében beszél.

Balázs J. Balázs egészen a legutóbbi évekig szakmájában dolgozott. Hol tervezte, hol ellenőrizte, hogy az új létesítmények megfeleljenek a jogszabályoknak. Ez persze sosem ment könnyen, volt, hogy azzal próbálták elhárítani, hogy minek az akadálymentesítés, „olyan” úgysem jön oda! Az Uniótól sok pénzt lehet kapni akadálymentesítésre – ezt gyorsan megértik honfitársaink. Azért azonban gyakran harcolni kellett, hogy a megszerzett pénzt tényleg arra költsék, amire kapták. Mindez – és persze a fogyatékkal élőkkel szembeni gyakori érzéketlenség – az oka, hogy akadálymentesítés terén mesze-messze lemaradtunk az uniós átlagtól. Balázs úgy érzi, annak egyharmadát sem érjük el. Mint mondja, ő szigorúan megkövetelte a szabályok betartását, de nem is volt baj sosem az ellenőrzésnél. Mindez azonban sajnos ma már a befejezett múlt. A fogyatékkal élők jogi státusza alaposan megváltozott 2010 után. Amikor Balázstól elvették rokkantnyugdíjas státuszát, akarva-akaratlanul arra kényszerítették, hogy visszaadja vállalkozását, hiszen a megváltozott adózási szabályok szerint azt már nem tudta fenntartani. Óriási pofon volt, hogy elvették tőle mindazt, amiért annyi évig tanult – talán ezért is döntött úgy ez a műszaki ember, hogy most valami egészen mást, teológiát akar tanulni.