11.04-i adás arról, hogy milyen életre született egy zsidó gyermek 1944-ben, Budapesten

„Hiába mondta férjem, még nincs itt az ideje, míg ez a háború tart, bűn világra hozni gyereket. Akartam őt és nekem lett igazam, mert ő nekünk minden örömünk és kárpótlásunk.” – ezzel a naplórészlettel indul az adás, amelyben aztán arról beszél Marton- Dévényi Éva, hogy a háború emléke egész gyermekkorában végigkísérte a családot, hiszen édesanyja testvérei mind meghaltak. Egy gyermekkor, amelyben a sötét, szörnyekkel teli pokol a háttér, s amelyben folyamatosan várnak azokra, akik sosem jönnek vissza. Egy koravén gyermek felcseperedése, akinek édesanyja már 3-4 éves korától mesél a borzalmakról, s aki iskolában, barátok között mindig úgy érzi: ő más, mint a többiek.

Ismét egy naplórészlet. Arról, hogyan élte át az anya, amikor az orvos – a deportálás közbeni szülés veszélyeitől tartva – azt javasolta, hogy a nyolcadik hónap elején, még a gyermek életét is kockáztatva, de indítsák el a szülést. Amit ő elutasított, mert úgy érezte, ezzel saját életét is feladná. Marton-Dévényi Éva pedig arról beszél a stúdióban, hogy ő mikor és hogyan szembesítette magát ezzel a múlttal. Hogy miért lett depressziós, amikor ő szülte gyermekét, miért jött vissza újra és újra a múlt minden nagyobb betegségnél. Hogy hogyan jött rá: betegségei abban gyökereznek, hogy annakidején a testvéreit elvesztő anyának ő jelentett mindent – és ekkora teher már betegít.

Hogyan befolyásolta a gyermekkor Marton-Dévényi Éva pályaválasztását és praxisát? Mennyire segítette, hogy pácienseire gyorsan rá tudott hangolódni – és mennyire tette tönkre, hogy minden bajukat, fájdalmukat átélte ő is. Ez annyira megviselte, hogy 37 évesen már infarktus előtt állt, ezért abba kellett hagynia addigi munkáját. Neurológiával, gyermekek készségfejlesztésével kezdett foglalkozni – amúgy nagy sikerrel. Milyen kapcsolatot lát a leírt szó elveszett igazsága és aközött, hogy a gyerekek egyre kevésbé tudnak olvasni? Miféle spiritualitás lehet a könyvekben? Mi a szerepe életünkben a hitnek? A muszájból kikeresztelkedett anya nem nevelte hívőnek gyermekét, de ő – igaz, csak felnőtt korában, eljutott Jézushoz, a hithez. Arról is beszél, hogy hányféle közösségben kereste helyét és önmagát, s hogy olyan helyeken lelt otthonra, ahol sokféle származású és hitű ember találkozott, akikben az a közös, hogy mindannyian a megbékélést keresik.

„Január 18. ... Felszabadultunk! Végre szabadon! Olyan furcsa kinn a világosságban, állandóan pislogunk a sok-sok sötétség után. Megindulunk hazafelé, ketten visszük Juditkát a kosárban, ketten Sanyi mamáját egy hordágyon. Budáról nagyon erősen lőnek, az utak tele vannak torlaszokkal, rom-rom hátán. Hát ez lett a szép Budapestből?” – Írta Kismama sárga csillaggal címmel most megjelent naplójában Dévényi Sándorné, Anna. Lánya ma arról is mesél, hogy a meglelt békének mennyire előfeltétele az elvállalt múlt. Éva a Segítség az élethez alapítványban is dolgozik ezért. Ők is segítettek megszervezni azt a zarándoklatot, amelynek során hajdani SS-tisztek leszármazottai jöttek el bocsánatot kérni a hajdani áldozatoktól és azok gyerekeitől, unokáitól. Együtt mentek el templomokba, zsinagógákba – közösen sírtak, hogy végre együtt tudjanak élni a múlttal.